Mark Manson: Hogyan törd össze mások szívét, és tegyél kockára mindent

Amikor fiatal voltam, minden alkalommal, amikor a család új hifit, vagy videomagnót vett, minden gombot megnyomtam, kábeleket húztam ki és dugtam be, csak hogy lássam, melyik mit csinált. Megtanultam, hogy működtek a szerkezetek. És mivel tudtam, hogy működtek, én voltam az egyetlen ember a családban, aki használni tudta a cuccot.

Sok Y-generációs gyerekhez hasonlóan a szüleim úgy tekintettek rám, mint valami csodagyerekre. Az a tény, hogy be tudtam programozni a videomagnót a használati utasítás segítsége nélkül, nekik már Tesla második eljövetelét jelentette. Rázták a fejüket és nevetve mondták: „Hogyan működteted azt a dolgot?” Én csak vállat vontam, és nem igazán értettem a kérdést. Ott vannak a gombok. Megnyomod őket, és meglátod, hogy mi történik. Végül is, megtanulod a megfelelő gombokat lenyomni.

Könnyű visszatekinteni a szüleim generációjára, és mosolyogni a technofóbiájukon. De ahogy egyre inkább a felnőttkorba értem, úgy kezdett egyre világosabbá válni, hogy mindannyiunk életének vannak olyan területei, amelyekhez úgy viszonyulunk, mint a szüleim az új videomagnóhoz. Ülünk, bámulunk, rázzuk a fejünket, és nem értjük: „Mégis, hogy kell?” – amikor pedig olyan pofonegyszerű az egész: csak csinálni kell.

Mindig kapok olyan e-maileket, amelyekben pontosan ilyen kérdések vannak. Sok évig nem is tudtam, mit válaszoljak rájuk.

Ott van az a lány, akinek a szülei bevándorlók, és egész életükben arra gyűjtöttek, hogy elvégezhesse az orvosi egyetemet. Most, hogy bekerült oda, utálja. Nem akarja orvosként leélni az életét, és legszívesebben otthagyná az egészet. Csapdába esve érzi magát. Annyira, hogy végül egy vadidegennek ír levelet az interneten, azt az egyértelmű és ostoba kérdést feltéve. „Hogyan iratkozzak ki az orvosiról?”

Vagy ott van az egyetemista srác, aki belezúgott az oktatójába, aki már posztgraduális képzésen van, és el sem tudja képzelni, hogy áttörje a köztük húzódó határokat. Így hát szenvedést okoz neki minden jel, minden nevetés, minden mosoly, minden csevegés, és egy 28 oldalas kisregényt küld nekem, amely az egyértelmű és ostoba kérdéssel zárul: „Hogyan hívjam el őt randizni?”

Vagy ott van az egyedülálló anyuka, akinek a kölykei otthagyták a sulit, a kanapéján lebzselnek, az ő ételét eszik, az ő pénzét költik, és nem tisztelik a magánélethez való terét és vágyát. Szeretné, ha előrébb jutnának az életükben. Szeretne előbbre jutni a saját életében is. Mégis, halálosan fél attól, hogy eltaszítja magától a gyermekeit. Félve teszi fel a kérdést: „Hogyan kérjem meg őket arra, hogy költözzenek ki?”

Ezek a videomagnó-kérdések. Kívülről nézve egyszerű rájuk a válasz: csak fogd be, és csináld.

Azonban belülről, ezeknek az embereknek a nézőpontjából az ehhez hasonló kérdések lehetetlenül összetettnek és zavarosnak tűnnek.

A magnókérdések viccesek, mert nehezek azoknak, akik felteszik, és könnyűnek tűnnek azoknak, akiknek nincsenek ilyen kérdéseik.

A probléma itt az érzelmeinkkel van. Kitölteni a szükséges papírmunkát az orvosiból kijelentkezéshez egyenes és magától értetődő – összetörni a szüleid szívét viszont nem. Elhívni egy oktatót randira olyan egyszerű, mint kimondani ezeket a szavakat. Azonban jóval bonyolultabb megkockáztatni az ebből eredő szégyenérzetet és a visszautasítás veszélyét.

Világos döntés megkérni valakit arra, hogy költözzön ki a házadból. Viszont ha úgy érzi az ember, hogy eltaszítja magától a gyermekeit, akkor nehéz helyzetbe kerül.

Serdülőként és fiatal felnőttként is szociális szorongással küszködtem. Nappal többnyire videojátékokkal kötöttem le magam, éjjel pedig vagy ivással, vagy dohányzással próbáltam oldani a feszültséget. Annak a gondolata, hogy egy idegenhez hozzászóljak – különösen, ha az illető kivételesen vonzónak/érdekesnek/népszerűnek/okosnak tűnt – sok évig lehetetlen feladatnak tűnt. Évekig csak bolyongtam, miközben az ostoba magnókérdéseket tettem fel magamnak:

„De hogy? Hogyan lehet csakúgy odamenni valakihez, és beszélgetni vele? Hogy lehet erre képes valaki?”

Mindenféle idióta tévhitem volt ezzel kapcsolatban. Olyanok, hogy különösebb ok nélkül nem állhatsz szóba valakivel, vagy a nők ijesztő szatírnak néznek már attól is, ha csak köszönök nekik.

A probléma az volt, hogy az érzelmeim határozták meg a valóságomat. Mivel úgy éreztem, hogy az emberek nem akarnak velem szóba állni, elhittem, hogy az emberek nem akarnak velem szóba állni. Így jött a magnókérdés is: „Hogyan állsz szóba valakivel?”

Nem tudtam elválasztani azt, amit éreztem, és azt, ami valójában volt. Nem tudtam kilépni önmagamból, és úgy látni a világot, ahogy van: egy egyszerű helyet, ahol két ember bármikor odasétálhat egymáshoz, és beszélgethetnek.

Korábban hosszan írtam arról, hogy gyakran mennyire megbízhatatlan az elménk. Annyi gondolkodásbeli torzításunk és tévedésünk van – csoda, hogy egyáltalán értünk a nehézgépek kezeléséhez is. Ezek miatt a kognitív torzítások miatt írtam arról, miért kell óvatosan megítélnünk másokat, és miért ne fogadjuk el mások nézeteit némi kétkedés nélkül.

De az érzelmeink legalább annyira megbízhatatlanok, mint az agyunk. A szívünk legalább annyira félre tud vezetni minket, mint a fejünk. Csak azért, mert valamit rossznak érzünk, nem jelenti azt, hogy valójában rossz. Csak azért, mert valami ijesztőnek tűnik, nem jelenti azt, hogy valójában ijesztő lenne. Csak azért, mert valaki egy egomániás faszfejnek tűnik, még nem jelenti azt, hogy valójában egy egomániás faszfej is.

Túl gyakran engedjük meg, hogy az érzelmeink diktáljanak nekünk. Eggyé válunk velük. Annyira belénk égtek, hogy nyelvünk részeivé váltak. Azt mondjuk: „Félek”, ahelyett, hogy „Félelmet érzek”. Azt mondjuk: „Undok vagy”, ez helyett: „Úgy érzem, hogy undok vagy.” Magunkat és a másikat is az érzelmeinkkel azonosítjuk, elválasztás nélkül. Ebből fakadóan tudat alatti szinten identitásként és végzetként tekintünk érzelmeinkre.

Ahhoz, hogy kevésbé legyen szívás az életed, kiemelten fontos ezt a problémát kezelni. Ha teljesen hiszünk az érzelmeinknek – kétkedés és vizsgálat nélkül – ördögi nárcizmus keletkezhet bennünk. Az a személy, akinek örökké csak a saját érzései és elégedettsége a rögeszméje, csupán egy olyan ember, aki nem tud magán túltekinteni. Olyan ember, aki mások érzéseit és nézőpontjait mindig magára veszi - olyan személy, aki csak saját érdemét és nyereségét tekinti értéknek.

Kultúránk erősíti az önzésnek ezt a finom formáját, ezt az érzelmekkel való állandó azonosulást, és a jól érezni akarást. De jobban érezni magunkat nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobbnak lenni. Ez az ellentmondás ott van hirdetéseinkben, politikai beszédeinkben, filmjeinkben és irodalmunkban, és az önsegítési iparunkban is. „Ha rosszul érzed magad, az rossz. Ha jól érzed magad, az jó. „Hallgass a megérzésedre.” „Hallgass a zsigereidre.” „Hallgass a szívedre.” „Élj a mának.”

Ezek a klisék beszennyezik a szellemi légterünket, és létezésünk kisebb és egyszerűbb vonulataira kényszerítenek minket. Puszta érzéseinkre korlátoznak minket, teljesen mellőzve azt, akik valójában vagyunk.

Érezhetsz dühöt az édesanyáddal szemben, de ez a düh nem befolyásolja a kettőtök kapcsolatát. Lehetsz ideges egy életed megváltoztató döntés miatt, de az az idegesség nem határozza meg az életed. Lehet bűntudatod, amikor erősebben akarsz érvényesülni, de ez a bűntudat nem határozza meg azt, hogy ki vagy valójában, vagy azt, hogy kivé szeretnél válni.

Te nem az érzelmeid vagy. Te valami sokkal nagyobb vagy az érzelmeidnél. Meg kell tanulnunk magunkat leválasztani az érzelmeinkről. Meg kell tanulnunk függetlenné válni attól, amit érzünk.

Azon a napon, amikor felálltam, és odamentem ahhoz az emberhez, akivel beszélni akartam, akkor tanultam meg abbahagyni a „Nem tudok senkivel sem beszélgetni” szöveg ismételgetését. Helyette azt mondtam: „Úgy érzem, mintha nem tudnék beszélgetni senkivel.” Az az egyszerű döntés, hogy az érzelmeimet különválasztottam a valóságtól, engedte meg nekem, hogy elutasítsam azt az érzelmet. Hogy azt mondhassam: „Úgy érzem, hogy senki nem akar velem beszélgetni, de nagyon valószínű, hogy ez az érzés téves. Derítsük ki.”

Ne érts félre, az érzelmek igenis fontosak. Okkal érzed magad rosszul azért, hogy otthagytad az orvosit, és összetörted a szüleid szívét. Eléggé szar érzés.

Azonban, amikor eldöntöd, hogy mit kezdjél az életeddel, az érzelmek nem lehetnek az egyetlen okaid. Érezd át az érzéseidet, de ne hagyd, hogy azok határozzanak meg. Vedd tudomásul az érzést, és cselekedj valami másra alapozva, mint az érzéseid.

Az érzelmeink hasznosak. Azonban inkább biológiai javaslatok, mintsem parancsolatok.

Általános iskolában volt egy tanárom, Mrs. Weeks. Bármikor, amikor megkérdeztem Mrs. Weeks-et, hogy kimehetek-e a mosdóba, (Angolul ez a „Can I go to the bathroom”, azaz szó szerint „ki tudok-e menni”.) Mrs. Weeks kicsit furcsán nézett rám, és megkérdezte: „Nem is tudom, tényleg ki tudsz menni?” Olyan igazi atyáskodó hangnemben, mintha egyszer csak lebénultál volna, vagy kezek nélkül ébredtél volna fel aznap.

Idegesítő volt. De aznap egy fontos leckét tanultam tőle: van különbség aközött, amire tényleg képesek vagyunk, és arra, amit megengedünk magunknak. Gyakran nem ismerjük fel ezt a különbséget.

A szüleim soha nem mertek szórakozni a videomagnóval, de egyúttal soha nem jöttek rá arra, hogy mindvégig teljesen képesek voltak működtetni azt a vackot.

Évekig soha nem mertem másokhoz szabadon beszélni, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé jó nekik. Ez az érzés meghatározta a valóságomat, és a lényemet is.

Holnap, valahol a világban, valaki kiiratkozik az orvosiról, mert utálja, és csalódást fog okozni a szüleinek. Valaki más megmondja a lusta kölykeinek, hogy kászálódjanak le végre a heverőről, és költözzenek ki. Valaki más kockáztat, és elhívja randira a szexi oktatóját. Mindannyian tudják, hogy csalódás és bírálat jut majd nekik, amikor elszánják magukat. A testük megdermed, az elméjük ordítani fog. A kezük remegni fog. Úgy érzik, azon a napon végük lesz, és állnak és nézik, ahogy az ég felettük meghasad, és lezuhan.

De valahol a lelkük legmélyén, akár tudatosan vagy tudat alatt így éreznek, nem így fog történni. Érzelmeink és szenvedéseink, mint minden más ebben a világban, elmúlnak és eloszlanak. Így, hogy mindent kockáztatnak, valójában nem kockáztatnak semmit.

És mivel tisztában vannak ezzel, keresztülmennek rajta. Szíveket törnek majd össze. Hallják majd a sikolyokat. Összetörik a mennyboltot, és ott állnak majd a hallgatag hold alatt.

Jobb emberekké válnak.