amiről írni kell

Tűnődés

2017/08/26. - írta: martonHUN

M. M.: Tűnődés

Tegnap este egyedül a lakásban
végignéztem otthonunk falai között.
Egyszer ez is az enyészeté lesz - gondoltam -,
a falak, a könyvek, a tárgyak mind
semmivé válnak, és eltűnnek az utókor kavargó forgatagában.
Mert a ház, lakosával együtt, előbb-utóbb
a semmibe vész,
csak porszemek vagyunk az idő ölelésében.
S vajon tudni fogja-e az utókor,
hogy kik voltunk?
Lenyomatunkat őrzi majd-e a tér,
vagy elmossa mindet a víz?
Ezen tűnődtem tegnap este egyedül a lakásban,
végignézve otthonunk falai között.

Szólj hozzá!

A gagyi latin popzene, és úgy általában a csapnivaló popzene jelenségéről (18+)

2017/07/01. - írta: martonHUN

Evidens: a mainstream popzene (főleg a mostani években) úgy 99%-a minősíthetetlen. Már nincs hová fejlődni: ugyanazok az akkordok, ugyan az az autotune-ozott, elcsépelt hangzás, ugyanazok a ritmusok, meg az alapok. Mert hát ezt szereti a tömeg... és ez valahol szívfájdító: tényleg ezt zabálják az emberek?

Néztem az egyik bazári, olcsó reggaeton alapokra írt, latin dal wikipédiás cikkét: szinte mindenhol első helyezett. A számot meg öten írták, ebből is látszik, hogy szarból egyedül nem lehet várat építeni, csapat kell hozzá. Egy erősen ütős csapat, meg egy fasza marketinggépezet, hogy ez itt a latinláv, meg minden, meg nyár van, meg uborkaszezon, meg ezt úgy is megzabáljátok, pórnép.

Nem várom el azt, hogy a lakosságból mindenki fejlett zeneelméleti tudással rendelkezzen, de az, hogy ennyire nem unják azt, hogy kb. azt a négy kibaszott akkordot ismételgetik minden ilyen számban, arra már nem tudok mit mondani.

És igen, hatóságilag betiltanám ezt a mocskot. Egyrészt azért, mert minőségileg a bányászbéka fenekét sem éri el, és azért is, mert többnek akar látszani annál, mint ami. A pofátlan giccs netovábbja. Már hallom is a demagóg választ: "ha nem tetszik, csináljá' jobbat"... hát sajnálom, jobbat nem tudok csinálni, beismerem.

De attól még egy kalap szar az egész. És bazmeg, ezt nyomatják az éttermekben, a bárokban, mert amúgy a kutyát nem érdekelné, de igen, nyomatni kell, mert ez a menő, és beleszivárog a dobhártyádba, az agyadba, nem menekülsz előle, és istenem, mennyire várom a pillanatot, amikor egy jóérzésű rádióigazgató fogja magát, és az egész bagázst elküldi a halálba, mert azért mindennek van már határa.

Szólj hozzá!

Még nincs veszve semmi

2016/11/09. - írta: martonHUN

Trump "nyert".

Abba most nem akarok belemenni, hogy mennyire elfuserált az Egyesült Államok elektori rendszere. Hogy Hillary hiába kapott több szavazatot, mégis Trump az, aki győzött.

Azonban úgy látom, hogy van még remény. Forradalom Trump megdöntésére? Bárcsak lenne.

S ha nem is lesz forradalom (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz), én hiszek abban, hogy a helyzet minden abszurditása, groteszksége ellenére tudjuk tartani magunkat. A világ nem fog meghajolni egy ostoba, teljesen tehetségtelen ripacs előtt, aki csak pénzzel és demagóg kijelentésekkel tudja a "céljait" elérni. Akiből maximum bohóc lehetne a cirkuszban - vagy még az sem. Hiába választják meg, sohasem lesz igazán népszerű.

Az intellektus, és a szív össze tud fogni, és be tudja bizonyítani - mint minden ínséges időben - hogy van még méltóság a világon.

Van tartásunk.

És ezt senki nem veheti el.

Szólj hozzá!

A kis étcsokoládé

2016/11/03. - írta: martonHUN

A kis étcsokoládé
ott ült magában, magányosan a polcon.
Senki nem akarta megvenni,
megenni.

Hogy miért,
jó kérdés.

Pedig egyedi volt, ízében is, fajtájában is,
s nem volt már belőle több az egész világon.

Limitált példány volt.

De akkor sem akart senki sem enni
a kis csokoládéból.

"Jaj, jaj" -
kesergett magában szegény barátunk -

"hát ki fog engem megenni?
Ennyire sem méltatnak?

Kellett nekem nyamvadt kis étcsokoládénak lenni!
Mindenki más a tejcsokit zabálja,
de én, pont én lettem a citromos étcsoki!"

Így kesergett magában.

Aztán, egy szép napon
egy ínyenc meglátta,
megvette, és megette.
Megbecsülte őt azért, ami ő valójában.

Mégsem lett szomorú sorsa a szegény kis étcsokinak.

Szólj hozzá!

Mark Manson: Hogyan törd össze mások szívét, és tegyél kockára mindent

2015/11/17. - írta: martonHUN

Amikor fiatal voltam, minden alkalommal, amikor a család új hifit, vagy videomagnót vett, minden gombot megnyomtam, kábeleket húztam ki és dugtam be, csak hogy lássam, melyik mit csinált. Megtanultam, hogy működtek a szerkezetek. És mivel tudtam, hogy működtek, én voltam az egyetlen ember a családban, aki használni tudta a cuccot.

 

Sok Y-generációs gyerekhez hasonlóan a szüleim úgy tekintettek rám, mint valami csodagyerekre. Az a tény, hogy be tudtam programozni a videomagnót a használati utasítás segítsége nélkül, nekik már Tesla második eljövetelét jelentette. Rázták a fejüket és nevetve mondták: „Hogyan működteted azt a dolgot?” Én csak vállat vontam, és nem igazán értettem a kérdést. Ott vannak a gombok. Megnyomod őket, és meglátod, hogy mi történik. Végül is, megtanulod a megfelelő gombokat lenyomni.

 

Könnyű visszatekinteni a szüleim generációjára, és mosolyogni a technofóbiájukon. De ahogy egyre inkább a felnőttkorba értem, úgy kezdett egyre világosabbá válni, hogy mindannyiunk életének vannak olyan területei, amelyekhez úgy viszonyulunk, mint a szüleim az új videomagnóhoz. Ülünk, bámulunk, rázzuk a fejünket, és nem értjük: „Mégis, hogy kell?” – amikor pedig olyan pofonegyszerű az egész: csak csinálni kell.

 

Mindig kapok olyan e-maileket, amelyekben pontosan ilyen kérdések vannak. Sok évig nem is tudtam, mit válaszoljak rájuk.

 

Ott van az a lány, akinek a szülei bevándorlók, és egész életükben arra gyűjtöttek, hogy elvégezhesse az orvosi egyetemet. Most, hogy bekerült oda, utálja. Nem akarja orvosként leélni az életét, és legszívesebben otthagyná az egészet. Csapdába esve érzi magát. Annyira, hogy végül egy vadidegennek ír levelet az interneten, azt az egyértelmű és ostoba kérdést feltéve. „Hogyan iratkozzak ki az orvosiról?”

 

Vagy ott van az egyetemista srác, aki belezúgott az oktatójába, aki már posztgraduális képzésen van, és el sem tudja képzelni, hogy áttörje a köztük húzódó határokat. Így hát szenvedést okoz neki minden jel, minden nevetés, minden mosoly, minden csevegés, és egy 28 oldalas kisregényt küld nekem, amely az egyértelmű és ostoba kérdéssel zárul: „Hogyan hívjam el őt randizni?”

 

Vagy ott van az egyedülálló anyuka, akinek a kölykei otthagyták a sulit, a kanapéján lebzselnek, az ő ételét eszik, az ő pénzét költik, és nem tisztelik a magánélethez való terét és vágyát. Szeretné, ha előrébb jutnának az életükben. Szeretne előbbre jutni a saját életében is. Mégis, halálosan fél attól, hogy eltaszítja magától a gyermekeit. Félve teszi fel a kérdést: „Hogyan kérjem meg őket arra, hogy költözzenek ki?”

 

Ezek a videomagnó-kérdések. Kívülről nézve egyszerű rájuk a válasz: csak fogd be, és csináld.

 

Azonban belülről, ezeknek az embereknek a nézőpontjából az ehhez hasonló kérdések lehetetlenül összetettnek és zavarosnak tűnnek.

 

A magnókérdések viccesek, mert nehezek azoknak, akik felteszik, és könnyűnek tűnnek azoknak, akiknek nincsenek ilyen kérdéseik.

 

A probléma itt az érzelmeinkkel van. Kitölteni a szükséges papírmunkát az orvosiból kijelentkezéshez egyenes és magától értetődő – összetörni a szüleid szívét viszont nem. Elhívni egy oktatót randira olyan egyszerű, mint kimondani ezeket a szavakat. Azonban jóval bonyolultabb megkockáztatni az ebből eredő szégyenérzetet és a visszautasítás veszélyét.

Világos döntés megkérni valakit arra, hogy költözzön ki a házadból. Viszont ha úgy érzi az ember, hogy eltaszítja magától a gyermekeit, akkor nehéz helyzetbe kerül.

 

Serdülőként és fiatal felnőttként is szociális szorongással küszködtem. Nappal többnyire videojátékokkal kötöttem le magam, éjjel pedig vagy ivással, vagy dohányzással próbáltam oldani a feszültséget. Annak a gondolata, hogy egy idegenhez hozzászóljak – különösen, ha az illető kivételesen vonzónak/érdekesnek/népszerűnek/okosnak tűnt – sok évig lehetetlen feladatnak tűnt. Évekig csak bolyongtam, miközben az ostoba magnókérdéseket tettem fel magamnak:

 

„De hogy? Hogyan lehet csakúgy odamenni valakihez, és beszélgetni vele? Hogy lehet erre képes valaki?”

 

Mindenféle idióta tévhitem volt ezzel kapcsolatban. Olyanok, hogy különösebb ok nélkül nem állhatsz szóba valakivel, vagy a nők ijesztő szatírnak néznek már attól is, ha csak köszönök nekik.

 

A probléma az volt, hogy az érzelmeim határozták meg a valóságomat. Mivel úgy éreztem, hogy az emberek nem akarnak velem szóba állni, elhittem, hogy az emberek nem akarnak velem szóba állni. Így jött a magnókérdés is: „Hogyan állsz szóba valakivel?”

 

Nem tudtam elválasztani azt, amit éreztem, és azt, ami valójában volt. Nem tudtam kilépni önmagamból, és úgy látni a világot, ahogy van: egy egyszerű helyet, ahol két ember bármikor odasétálhat egymáshoz, és beszélgethetnek.

 

Korábban hosszan írtam arról, hogy gyakran mennyire megbízhatatlan az elménk. Annyi gondolkodásbeli torzításunk és tévedésünk van – csoda, hogy egyáltalán értünk a nehézgépek kezeléséhez is. Ezek miatt a kognitív torzítások miatt írtam arról, miért kell óvatosan megítélnünk másokat, és miért ne fogadjuk el mások nézeteit némi kétkedés nélkül.

 

De az érzelmeink legalább annyira megbízhatatlanok, mint az agyunk. A szívünk legalább annyira félre tud vezetni minket, mint a fejünk. Csak azért, mert valamit rossznak érzünk, nem jelenti azt, hogy valójában rossz. Csak azért, mert valami ijesztőnek tűnik, nem jelenti azt, hogy valójában ijesztő lenne. Csak azért, mert valaki egy egomániás faszfejnek tűnik, még nem jelenti azt, hogy valójában egy egomániás faszfej is.

 

Túl gyakran engedjük meg, hogy az érzelmeink diktáljanak nekünk. Eggyé válunk velük. Annyira belénk égtek, hogy nyelvünk részeivé váltak. Azt mondjuk: „Félek”, ahelyett, hogy „Félelmet érzek”. Azt mondjuk: „Undok vagy”, ez helyett: „Úgy érzem, hogy undok vagy.” Magunkat és a másikat is az érzelmeinkkel azonosítjuk, elválasztás nélkül. Ebből fakadóan tudat alatti szinten identitásként és végzetként tekintünk érzelmeinkre.

 

Ahhoz, hogy kevésbé legyen szívás az életed, kiemelten fontos ezt a problémát kezelni. Ha teljesen hiszünk az érzelmeinknek – kétkedés és vizsgálat nélkül – ördögi nárcizmus keletkezhet bennünk. Az a személy, akinek örökké csak a saját érzései és elégedettsége a rögeszméje, csupán egy olyan ember, aki nem tud magán túltekinteni. Olyan ember, aki mások érzéseit és nézőpontjait mindig magára veszi - olyan személy, aki csak saját érdemét és nyereségét tekinti értéknek.

 

Kultúránk erősíti az önzésnek ezt a finom formáját, ezt az érzelmekkel való állandó azonosulást, és a jól érezni akarást. De jobban érezni magunkat nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobbnak lenni. Ez az ellentmondás ott van hirdetéseinkben, politikai beszédeinkben, filmjeinkben és irodalmunkban, és az önsegítési iparunkban is. „Ha rosszul érzed magad, az rossz. Ha jól érzed magad, az jó. „Hallgass a megérzésedre.” „Hallgass a zsigereidre.” „Hallgass a szívedre.” „Élj a mának.”

 

Ezek a klisék beszennyezik a szellemi légterünket, és létezésünk kisebb és egyszerűbb vonulataira kényszerítenek minket. Puszta érzéseinkre korlátoznak minket, teljesen mellőzve azt, akik valójában vagyunk.

 

Érezhetsz dühöt az édesanyáddal szemben, de ez a düh nem befolyásolja a kettőtök kapcsolatát. Lehetsz ideges egy életed megváltoztató döntés miatt, de az az idegesség nem határozza meg az életed. Lehet bűntudatod, amikor erősebben akarsz érvényesülni, de ez a bűntudat nem határozza meg azt, hogy ki vagy valójában, vagy azt, hogy kivé szeretnél válni.

                                                                                                                                

Te nem az érzelmeid vagy. Te valami sokkal nagyobb vagy az érzelmeidnél. Meg kell tanulnunk magunkat leválasztani az érzelmeinkről. Meg kell tanulnunk függetlenné válni attól, amit érzünk.

 

Azon a napon, amikor felálltam, és odamentem ahhoz az emberhez, akivel beszélni akartam, akkor tanultam meg abbahagyni a „Nem tudok senkivel sem beszélgetni” szöveg ismételgetését. Helyette azt mondtam: „Úgy érzem, mintha nem tudnék beszélgetni senkivel.” Az az egyszerű döntés, hogy az érzelmeimet különválasztottam a valóságtól, engedte meg nekem, hogy elutasítsam azt az érzelmet. Hogy azt mondhassam: „Úgy érzem, hogy senki nem akar velem beszélgetni, de nagyon valószínű, hogy ez az érzés téves. Derítsük ki.”

 

Ne érts félre, az érzelmek igenis fontosak. Okkal érzed magad rosszul azért, hogy otthagytad az orvosit, és összetörted a szüleid szívét. Eléggé szar érzés.

 

Azonban, amikor eldöntöd, hogy mit kezdjél az életeddel, az érzelmek nem lehetnek az egyetlen okaid. Érezd át az érzéseidet, de ne hagyd, hogy azok határozzanak meg. Vedd tudomásul az érzést, és cselekedj valami másra alapozva, mint az érzéseid.

 

Az érzelmeink hasznosak. Azonban inkább biológiai javaslatok, mintsem parancsolatok.

 

Általános iskolában volt egy tanárom, Mrs. Weeks. Bármikor, amikor megkérdeztem Mrs. Weeks-et, hogy kimehetek-e a mosdóba, (Angolul ez a „Can I go to the bathroom”, azaz szó szerint „ki tudok-e menni”.) Mrs. Weeks kicsit furcsán nézett rám, és megkérdezte: „Nem is tudom, tényleg ki tudsz menni?” Olyan igazi atyáskodó hangnemben, mintha egyszer csak lebénultál volna, vagy kezek nélkül ébredtél volna fel aznap.

 

Idegesítő volt. De aznap egy fontos leckét tanultam tőle: van különbség aközött, amire tényleg képesek vagyunk, és arra, amit megengedünk magunknak. Gyakran nem ismerjük fel ezt a különbséget.

 

A szüleim soha nem mertek szórakozni a videomagnóval, de egyúttal soha nem jöttek rá arra, hogy mindvégig teljesen képesek voltak működtetni azt a vackot.

 

Évekig soha nem mertem másokhoz szabadon beszélni, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok eléggé jó nekik. Ez az érzés meghatározta a valóságomat, és a lényemet is.

 

Holnap, valahol a világban, valaki kiiratkozik az orvosiról, mert utálja, és csalódást fog okozni a szüleinek. Valaki más megmondja a lusta kölykeinek, hogy kászálódjanak le végre a heverőről, és költözzenek ki. Valaki más kockáztat, és elhívja randira a szexi oktatóját. Mindannyian tudják, hogy csalódás és bírálat jut majd nekik, amikor elszánják magukat. A testük megdermed, az elméjük ordítani fog. A kezük remegni fog. Úgy érzik, azon a napon végük lesz, és állnak és nézik, ahogy az ég felettük meghasad, és lezuhan.

 

De valahol a lelkük legmélyén, akár tudatosan vagy tudat alatt így éreznek, nem így fog történni. Érzelmeink és szenvedéseink, mint minden más ebben a világban, elmúlnak és eloszlanak. Így, hogy mindent kockáztatnak, valójában nem kockáztatnak semmit.

 

És mivel tisztában vannak ezzel, keresztülmennek rajta. Szíveket törnek majd össze. Hallják majd a sikolyokat. Összetörik a mennyboltot, és ott állnak majd a hallgatag hold alatt.

 

Jobb emberekké válnak.

Szólj hozzá!

Mark Manson: Hülyeség keresni a szenvedélyed

2015/10/27. - írta: martonHUN

Az eredeti cikk itt olvasható:

http://markmanson.net/passion

Hülyeség keresni a szenvedélyed

Emlékszel, amikor még kisgyerek voltál? Egyszerűen csak elmerültél a dolgokban. Soha nem elmélkedtél azon, hogy relatíve miért érné meg jobban baseballozni, mint focizni. Homokvárakat építettél, fogócskáztál, butaságokat kérdeztél, bogarakat hajkurásztál, feltúrtad a földet, és akár csatornaszörnynek is képzelted magad.

Senki nem mondta, hogy csináld, egyszerűen csak magadtól csináltad.

Csak a kíváncsiságod és az érdeklődésed hajtott. A dolog szépsége abban állt, hogy ha utáltad a baseballt, akkor abbahagytad. Nem volt bűntudatod emiatt. Nem lett veszekedés, vagy vitázás belőle. Vagy szeretted, vagy nem.

Amikor imádtál bogarakat keresni, akkor is egyszerűen csak csináltad. Nem elemezted ki közben, hogy „Gyerekként most tényleg bogarakat kellene-e hajkurásznom? Senki más nem akar bogarak után kutatni, akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy valami gond van velem? Hogy fogja a bogarak keresése a jövőbeli kilátásaimat befolyásolni?”

 

Nem volt szaroztál. Ha valamit szerettél, egyszerűen csak csináltad. 

Ma nagyjából a 11.504-ik e-mailt kaptam ebben az évben egy olyan személytől, aki nem tudja, hogy mihez kezdjen az életében. És mint a többiek, ez az illető is azt kérdezte, hogy hol, hogyan kezdhetné el „megtalálni a szenvedélyét”.

Természetesen nem válaszoltam. Miért? Mert kibaszottul nem tudom. Ha te nem tudod, mit kezdjél magaddal, akkor honnan gondolod, hogy valami weboldalas, blogolós faszi tudni fogja? Író vagyok, nem jós.

De ami még fontosabb: azt akarom mondani ezeknek az embereknek, hogy a „nem tudás” az egésznek a lényege. Az egész élet arról szól, hogy nem tudsz semmit, de mégiscsak csinálsz valamit. Az egész élet ilyen. A maga teljességében. És nem lesz attól könnyebb, mert esetleg rájöttél, hogy imádsz emésztőgödröket takarítani, vagy független filmek megírásában találtad meg az álommelódat.

Ezek közül az emberek közül sokan azon problémáznak, hogy „meg kell találniuk a szenvedélyüket.”

Baromság. Már megtaláltad a szenvedélyed, csak egyszerűen nem foglalkozol vele. Komolyan, naponta 16 órát vagy ébren, mi a faszt csinálsz az időddel? Nyilván azért csak csinálsz valamit. Beszélgetsz valamiről. Van valami olyan téma vagy tevékenység, vagy ötlet, ami a szabadidőd, beszélgetéseid, netes böngészéseid jelentős részét kiteszi – anélkül, hogy tudatosan keresnéd, vagy űznéd az adott dolgot. 

Ott van az orrod előtt, csak elkerülöd. Bármilyen oknál fogva elkerülöd. Azt mondod magadnak: „Hát igen, imádom a képregényeket, de az nem számít. Képregényekkel nem lehet pénzt keresni.”

 

Bazmeg, megpróbáltad egyáltalán?

 

Nem a szenvedély hiánya a probléma. A produktivitás hiánya a probléma. A felfogás hiánya a probléma. Az elfogadás hiánya a probléma.

A probléma ez: „Ó, ez egyszerűen nem realisztikus választás”, vagy „Anyu és apu megölnek, ha ezt megpróbálom, orvosnak szánnak”, vagy „Ez őrültség, amit ezzel megkeresel, abból nem fog telni egy BMW-re.”

 

A probléma nem a szenvedély. Sohasem a szenvedély.

 

Hanem a prioritások.

 

És még akkor is, ki mondja, hogy azzal a munkával kell pénzt keresned, amit imádsz? Mióta érzi mindenki feljogosítva magát arra, hogy a munkája minden egyes kibaszott másodpercét szeresse? Komolyan, mi azzal a baj, ha van egy normális munkád, néhány rendes emberrel, akit kedvelsz, a szenvedélyedet meg a szabadidődben űzöd? Tényleg a feje tetejére állt a világ, vagy ez hirtelen már nem is újszerű az embereknek?

Tessék, itt a következő pofon: néha minden munka szívás. Nincs olyan szenvedélyes tevékenység, amibe soha ne fáradnál bele, sohase stresszelne túl, és sose panaszkodnál miatta. Egyszerűen nem létezik. Jelenleg az álomállásomban vagyok (amit véletlenül fogtam ki, akár a játszótéri kölyök; csak mentem, és kipróbáltam), és még mindig utálom kb. a 30 százalékát. Van, amikor többet is.

 

Az élet már csak ilyen.

 

Ismétlem, a probléma az elvárásokkal van. Ha azt hiszed, 70 órás munkahetekben kell dolgoznod, miközben Steve Jobs módjára az irodádban alszol, és a melód minden másodpercét élvezed, túl sok szar filmet néztél. Ha azt hiszed, hogy minden egyes nap valósággal kitáncolsz a pizsamádból az örömtől, mert annyira szeretsz munkába menni, akkor erősen ámítod magad. Az élet egyszerűen nem így működik. Egyszerűen nem realisztikus. Van egy egyensúlynak nevezett dolog, amire mindegyikünknek szüksége van.

 

Van egy barátom, aki az utóbbi három évben egy online vállalkozást próbált felépíteni, hogy valamit eladhasson. Nem működik. És az alatt, hogy nem működik, azt értem, hogy bele sem fog semmibe. Annak ellenére, hogy éveket „dolgozott” rajta és azt mondja, hogy ebbe meg abba fog belekezdeni, semmi sem kerül elvégzésre.

 

Amit ténylegesen megcsinál, az az, amikor az egyik volt munkatársa megkéri arra, hogy tervezzen egy logót, vagy arculatot valamilyen promóciós anyaghoz, vagy eseményhez. És a fenébe is, úgy rászáll a projektre, mint legyek a szarra.

 

És remekül csinálja! Hajnali négyig fent marad, teljesen elveszik a munkában, és minden másodpercét élvezi.

 

De két nappal később ugyanaz a helyzet: „Haver, fogalmam sincs, hogy mi a dolgom.”

 

Olyan sok hozzá hasonló emberrel találkoztam már. Neki nem kell megtalálnia a szenvedélyét. A szenvedélye már megtalálta őt, csak figyelmen kívül hagyja. Nem akarja elhinni, hogy ez egy járható út. Nem mer őszintén belevágni.

 

Olyan ez, mint amikor egy geek kisgyerek lesétál a játszótérre, és azt mondja: „Hát, a bogarak tök jók, de a focisták jobban keresnek, szóval arra kellene erőltetnem magam, hogy minden nap focizzak,” aztán hazajön, és panaszkodik, hogy nem szereti az óraközi szüneteket.

 

És ez baromság. Mindenki szereti a szüneteket. A probléma itt az, hogy önkényesen korlátozza magát néhány hülye gondolattal, amelyek szerinte a sikert definiálják, meg azt, hogy szerinte mit kellene tennie.

 

Egy másik fajta e-mail, amelyet állandóan megkapok, arról szól, hogyan lehetnének jobb írók.

 

A válaszom pedig ugyanaz: rohadtul nem tudom.

 

Kölyökként szórakozásból novellákat írogattam a szobámban. Tinédzserként zenei kritikákat és esszéket írtam a kedvenc bandáimról, és nem mutattam meg senkinek. Az internet megjelenésével pedig órákat sokaságát töltöttem el fórumokon azzal, hogy többoldalas posztokat írtam mindenféle együgyű témákról - szinte mindenről, a gitáros hangszedőktől kezdve az iraki háború okaiig.

 

Soha nem gondoltam az írásra úgy, mint lehetséges karrierre. Soha nem tekintettem rá hobbiként vagy szenvedélyként. Nekem azok a dolgok voltak a szenvedélyeim, amelyekről írtam: zene, politika, filozófia. Az írást csak azért műveltem, mert úgy éreztem, ahhoz volt kedvem.

 

És amikor olyan karriert kerestem, amibe bele tudtam szeretni, nem kellett túl messzire mennem. Valójában egyáltalán nem is kellett keresnem. Már ott volt előttem, amit minden nap csináltam gyerekként, anélkül, hogy belegondoltam volna.

 

Mert itt van egy másik dolog is, amelytől páran kényelmetlenül érzik majd magukat: ha keresned kell azt, ami a szenvedélyed, akkor nagy eséllyel egyáltalán nem a szenvedélyed.

 

Ha valami a szenvedélyed, akkor már eleve úgy érzed, hogy annyira az életed részévé vált, hogy a többi embernek kell emlékeztetnie arra, hogy ez nem normális, hogy mások nem ilyenek.

 

Sose tűnt fel nekem, hogy kétezer szavas fórumos posztok írogatása senki másnak nem volt szórakoztató. Sose tűnt fel a barátomnak, hogy egy logó tervezése valami olyasmi, amit a legtöbb ember nem talál könnyűnek, vagy szórakoztatónak. Neki ez annyira természetes, hogy máshogy nem is tudná elképzelni. Talán ezért is kellene valóban ezzel foglalkoznia.

 

Egy gyerek a játszótéren nem kérdezi meg magától, hogyan érezné jól magát. Egyszerűen csak megy, és jól érzi magát.

 

Ha keresned kell azt, amit élveznél az életben, akkor nem fogsz élvezni semmit.

 

A tényleges igazság pedig az, hogy már eleve élvezettel csinálsz valamit. Már eleve sok mindent élvezel. Egyszerűen csak nem foglalkozol velük.

Szólj hozzá!

A bizonytalanság nem maga az ördög!

2015/10/22. - írta: martonHUN

A mai kultúrában szinte minden és mindenki biztonsági játékot játszik. Legyen egy jól megalapozott, betonbiztos karriered, fizetésed, legyél BIZTONSÁGBAN.

És ha összeomlik az egész? Ha egyszer csak megszűnik az állásod, nincs hová menned? Hogy fogadod? Aggódni fogsz, esetleg elfogadod-e, hogy jelenleg nem tudod, merre tovább? Mert bizony, sok embernek nincs meg a belső erőssége ahhoz, hogy egy ilyen jellegű krízis esetén is megőrizze a lelkierejét.

Nemrég mentem át egy ehhez hasonló folyamaton. Rájöttem, hogy amit eddig kitűztem magamnak, az munkaként nem nagyon fog érdekelni.

Megzavarodtam.

"Most akkor mi, hol, merre? Mit válasszak? Esetleg ezt? Nem, ezt?" Aggódás, álmatlanság, lerobbanás - sok hűhó semmiért.

A történtek arra ébresztettek rá, hogy a mai világban túlságosan a külső értékekre, célokra bízzuk szellemi jólétünket. Sokan nem tanulnak meg a maguk erejéből békében, harmóniában élni - és ez elég nagy baj. Nehezen tűrjük a bizonytalanságot - azonnal biztonságot, vagy inkább: biztosságot akarunk, mert az megnyugtat. Az igazi spiritualitás nem "mainstream", csupán annak egy felszínesített változata az, ami belengi a médiát.

A boldogságot kergetve pont, hogy a boldogságot nem kapjuk meg.

Így hát: "Műveljük kertjeinket!" Legyen szó akár meditációról, akár olvasásról, imáról, kertészkedésről, bármilyen lelki tevékenységről - számtalan pozitív velejárója van a dolognak, a nagyobb nyugalomról, önismeretről nem is beszélve.

Ugyanakkor a lélek ösvénye sokszor nem vidám sétagalopp. A jellem próbatételben edződik igazán, nem pedig napsütötte fényáradatban. Egy biztos: a tudatos, belső lelki fejlődés mindenképpen megéri.

Szólj hozzá!

A nagy konceptuális művészeti átverés

2015/09/22. - írta: martonHUN

Már régóta terveztem, hogy a mai úgynevezett konceptuális "művészetről" (ide most óriási idézőjeleket tessék képzelni) és egyéb állatfajtákról kritikát fogok írni.

"Szép az, ami érdek nélkül tetszik." (Immanuel Kant)

"Ha mindent szabad, művész és közönség egyaránt unatkozni fog." (Henry Moore)

Bevallom, némileg "bunkó" vagyok a konceptuális művészethez. Nem igazán tudom megérteni, hogy mi alapján működik. Csak néhány példa: Martin Creed angol művész elnyerte a Turner-díjat The Lights Going On and Off (Ki-bekapcsolódó fények) című alkotásáért, melynek lényege: egy teremben fel-le kapcsolódik egy csillár.

Művészet, bazmeg.

Meg ott van Damien Hirst híres cápája. Feldarabolt cápatetem formadelhidben, három tárlóra felbontva. Címe: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában.

 

 

A mandiner blog egyik cikke az alábbi részleteket közli:

"Damien Hirst, a világhírű kortárs brit művész alkotása: a halat az ausztrál partoknál fogták ki; Hirst 6000 fontért megvette a tetemet (nem saját pénzből, Charles Saatchi műkereskedő állja a cechet); a cápát formaldehidbe tette és odaírta mellé címnek: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában. London egyik fontos műgyűjtő-műkereskedője már 50 ezer fontért vásárolta meg a cápadögöt, amit másfél évtizeddel később már 12 millió dollárért tudott eladni. Hirst cápája ma a New York-i Modern Művészetek Múzeumában van kiállítva. Hogy lehetséges mindez? – kérdezheti az egyszeri olvasó, aki nem jártas ebben a különös, modern kulturális dzsungelben. Martos a lehető legtöbb szempontból igyekszik megválaszolni ezt a kérdést: művészek, alkotások, kereskedők, országok, városok, évszámok, pénzösszegek áradata zúdul az olvasóra, aki a szerzővel együtt keresheti a törvényszerűségeket e kiszámíthatatlannak tűnő szubkultúrában." 

Akkor én meg eladom a nagy büdös semmit.

Kiállok az utcára kis standdal. Közlöm: a semmi eladó. Azt hiszem, Amerikában bejönne az ilyesmi. S majd internetes árveréseken kínálják majd ezt a felértékelt semmit, és lesz olyan hülye, aki egyszer csak 5000 dollárt fog érte fizetni, végül a New York-i Museum of Modern Artba kerül majd. A Nagy Büdös Semmi, egy terem kellős közepén.

Bár azt hiszem, nem igazán tudnék utána tükörbe nézni.

Szólj hozzá!

Migráns mizéria

2015/08/31. - írta: martonHUN

Unom.

Nem embertelenségből, érzéketlenségből, közönyösségből mondom ezt. Egyszerűen csak unom ezt a folytonos csatározást egyik-másik oldal szélsőségei között, a tagállamok töketlenségét, a helyzet súlyosbodását. Engedjük be mindet vs. tiltsuk ki mindet, és társai. Szarakodás a kerítéssel, pénzkidobás, meg mittudomén, lassan a könyökömön jön ki.

Az elfogadás és a multikulti mellett bőszen kampányolók azzal jönnek elő, hogy emberségesen kell bánni mindegyik bevándorlóval, meg esélyt kell adni nekik. Aztán kik lehetnek ezek? Nem értem, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak a szélsőségesen jogvédők tudomást venni Párizs, Berlin, London erősen szegregált negyedeiről, ahol nem is olyan régen atrocitások érték azokat, akik nem voltak muzulmánok. Ja, hát erről nem szokott beszámolni a híradó, meg a főbb portálok. Meg most hadd ne írjak sorokat arról, hogy az iszlám fővonulata mennyire nem européer értékrendű, és a bevándorlók többsége nem annak a fajtának tűnik, aki annyira magáévá tenné az európai értékeket.

A másik oldalon meg az irtsuk ki mindet mentalitás, meg golyót nekik, meg pusztuljanak. Sötét csőcselék, kár ezt is ragozni. Nem értik meg, hogy a menekültek csak tranzitországnak használják Magyarországot. Egyelőre.

Érdekes, hogy Merkel évekkel ezelőtt kijelentette, hogy a multikulturalizmus halott. Most meg fogadjanak be mindenkit. De mi mást tehetnének, nyakukon a közvélemény, a politikai korrektség, ugye. Aztán dolgozni akarnak-e ezek a migránsok? Vagy elég lesz nekik csak a segély? Lásd előbb említett nyugati nagyvárosok. Nyugi, a segélykultúra nálunk is megy, csak hazai népességgel. Még.

Látszik, hogy rohadtul megérte politikailag korrektnek lenni.

Szólj hozzá!