Mark Manson: Hülyeség keresni a szenvedélyed

Az eredeti cikk itt olvasható:

http://markmanson.net/passion

Hülyeség keresni a szenvedélyed

Emlékszel, amikor még kisgyerek voltál? Egyszerűen csak elmerültél a dolgokban. Soha nem elmélkedtél azon, hogy relatíve miért érné meg jobban baseballozni, mint focizni. Homokvárakat építettél, fogócskáztál, butaságokat kérdeztél, bogarakat hajkurásztál, feltúrtad a földet, és akár csatornaszörnynek is képzelted magad.

Senki nem mondta, hogy csináld, egyszerűen csak magadtól csináltad.

Csak a kíváncsiságod és az érdeklődésed hajtott. A dolog szépsége abban állt, hogy ha utáltad a baseballt, akkor abbahagytad. Nem volt bűntudatod emiatt. Nem lett veszekedés, vagy vitázás belőle. Vagy szeretted, vagy nem.

Amikor imádtál bogarakat keresni, akkor is egyszerűen csak csináltad. Nem elemezted ki közben, hogy „Gyerekként most tényleg bogarakat kellene-e hajkurásznom? Senki más nem akar bogarak után kutatni, akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy valami gond van velem? Hogy fogja a bogarak keresése a jövőbeli kilátásaimat befolyásolni?”

Nem volt szaroztál. Ha valamit szerettél, egyszerűen csak csináltad. 

Ma nagyjából a 11.504-ik e-mailt kaptam ebben az évben egy olyan személytől, aki nem tudja, hogy mihez kezdjen az életében. És mint a többiek, ez az illető is azt kérdezte, hogy hol, hogyan kezdhetné el „megtalálni a szenvedélyét”.

Természetesen nem válaszoltam. Miért? Mert kibaszottul nem tudom. Ha te nem tudod, mit kezdjél magaddal, akkor honnan gondolod, hogy valami weboldalas, blogolós faszi tudni fogja? Író vagyok, nem jós.

De ami még fontosabb: azt akarom mondani ezeknek az embereknek, hogy a „nem tudás” az egésznek a lényege. Az egész élet arról szól, hogy nem tudsz semmit, de mégiscsak csinálsz valamit. Az egész élet ilyen. A maga teljességében. És nem lesz attól könnyebb, mert esetleg rájöttél, hogy imádsz emésztőgödröket takarítani, vagy független filmek megírásában találtad meg az álommelódat.

Ezek közül az emberek közül sokan azon problémáznak, hogy „meg kell találniuk a szenvedélyüket.”

Baromság. Már megtaláltad a szenvedélyed, csak egyszerűen nem foglalkozol vele. Komolyan, naponta 16 órát vagy ébren, mi a faszt csinálsz az időddel? Nyilván azért csak csinálsz valamit. Beszélgetsz valamiről. Van valami olyan téma vagy tevékenység, vagy ötlet, ami a szabadidőd, beszélgetéseid, netes böngészéseid jelentős részét kiteszi – anélkül, hogy tudatosan keresnéd, vagy űznéd az adott dolgot. 

Ott van az orrod előtt, csak elkerülöd. Bármilyen oknál fogva elkerülöd. Azt mondod magadnak: „Hát igen, imádom a képregényeket, de az nem számít. Képregényekkel nem lehet pénzt keresni.”

Bazmeg, megpróbáltad egyáltalán?

Nem a szenvedély hiánya a probléma. A produktivitás hiánya a probléma. A felfogás hiánya a probléma. Az elfogadás hiánya a probléma.

A probléma ez: „Ó, ez egyszerűen nem realisztikus választás”, vagy „Anyu és apu megölnek, ha ezt megpróbálom, orvosnak szánnak”, vagy „Ez őrültség, amit ezzel megkeresel, abból nem fog telni egy BMW-re.”

A probléma nem a szenvedély. Sohasem a szenvedély.

Hanem a prioritások.

És még akkor is, ki mondja, hogy azzal a munkával kell pénzt keresned, amit imádsz? Mióta érzi mindenki feljogosítva magát arra, hogy a munkája minden egyes kibaszott másodpercét szeresse? Komolyan, mi azzal a baj, ha van egy normális munkád, néhány rendes emberrel, akit kedvelsz, a szenvedélyedet meg a szabadidődben űzöd? Tényleg a feje tetejére állt a világ, vagy ez hirtelen már nem is újszerű az embereknek?

Tessék, itt a következő pofon: néha minden munka szívás. Nincs olyan szenvedélyes tevékenység, amibe soha ne fáradnál bele, sohase stresszelne túl, és sose panaszkodnál miatta. Egyszerűen nem létezik. Jelenleg az álomállásomban vagyok (amit véletlenül fogtam ki, akár a játszótéri kölyök; csak mentem, és kipróbáltam), és még mindig utálom kb. a 30 százalékát. Van, amikor többet is.

Az élet már csak ilyen.

Ismétlem, a probléma az elvárásokkal van. Ha azt hiszed, 70 órás munkahetekben kell dolgoznod, miközben Steve Jobs módjára az irodádban alszol, és a melód minden másodpercét élvezed, túl sok szar filmet néztél. Ha azt hiszed, hogy minden egyes nap valósággal kitáncolsz a pizsamádból az örömtől, mert annyira szeretsz munkába menni, akkor erősen ámítod magad. Az élet egyszerűen nem így működik. Egyszerűen nem realisztikus. Van egy egyensúlynak nevezett dolog, amire mindegyikünknek szüksége van.

Van egy barátom, aki az utóbbi három évben egy online vállalkozást próbált felépíteni, hogy valamit eladhasson. Nem működik. És az alatt, hogy nem működik, azt értem, hogy bele sem fog semmibe. Annak ellenére, hogy éveket „dolgozott” rajta és azt mondja, hogy ebbe meg abba fog belekezdeni, semmi sem kerül elvégzésre.

Amit ténylegesen megcsinál, az az, amikor az egyik volt munkatársa megkéri arra, hogy tervezzen egy logót, vagy arculatot valamilyen promóciós anyaghoz, vagy eseményhez. És a fenébe is, úgy rászáll a projektre, mint legyek a szarra.

És remekül csinálja! Hajnali négyig fent marad, teljesen elveszik a munkában, és minden másodpercét élvezi.

De két nappal később ugyanaz a helyzet: „Haver, fogalmam sincs, hogy mi a dolgom.”

Olyan sok hozzá hasonló emberrel találkoztam már. Neki nem kell megtalálnia a szenvedélyét. A szenvedélye már megtalálta őt, csak figyelmen kívül hagyja. Nem akarja elhinni, hogy ez egy járható út. Nem mer őszintén belevágni.

Olyan ez, mint amikor egy geek kisgyerek lesétál a játszótérre, és azt mondja: „Hát, a bogarak tök jók, de a focisták jobban keresnek, szóval arra kellene erőltetnem magam, hogy minden nap focizzak,” aztán hazajön, és panaszkodik, hogy nem szereti az óraközi szüneteket.

És ez baromság. Mindenki szereti a szüneteket. A probléma itt az, hogy önkényesen korlátozza magát néhány hülye gondolattal, amelyek szerinte a sikert definiálják, meg azt, hogy szerinte mit kellene tennie.

Egy másik fajta e-mail, amelyet állandóan megkapok, arról szól, hogyan lehetnének jobb írók.

A válaszom pedig ugyanaz: rohadtul nem tudom.

Kölyökként szórakozásból novellákat írogattam a szobámban. Tinédzserként zenei kritikákat és esszéket írtam a kedvenc bandáimról, és nem mutattam meg senkinek. Az internet megjelenésével pedig órákat sokaságát töltöttem el fórumokon azzal, hogy többoldalas posztokat írtam mindenféle együgyű témákról - szinte mindenről, a gitáros hangszedőktől kezdve az iraki háború okaiig.

Soha nem gondoltam az írásra úgy, mint lehetséges karrierre. Soha nem tekintettem rá hobbiként vagy szenvedélyként. Nekem azok a dolgok voltak a szenvedélyeim, amelyekről írtam: zene, politika, filozófia. Az írást csak azért műveltem, mert úgy éreztem, ahhoz volt kedvem.

És amikor olyan karriert kerestem, amibe bele tudtam szeretni, nem kellett túl messzire mennem. Valójában egyáltalán nem is kellett keresnem. Már ott volt előttem, amit minden nap csináltam gyerekként, anélkül, hogy belegondoltam volna.

Mert itt van egy másik dolog is, amelytől páran kényelmetlenül érzik majd magukat: ha keresned kell azt, ami a szenvedélyed, akkor nagy eséllyel egyáltalán nem a szenvedélyed.

Ha valami a szenvedélyed, akkor már eleve úgy érzed, hogy annyira az életed részévé vált, hogy a többi embernek kell emlékeztetnie arra, hogy ez nem normális, hogy mások nem ilyenek.

Sose tűnt fel nekem, hogy kétezer szavas fórumos posztok írogatása senki másnak nem volt szórakoztató. Sose tűnt fel a barátomnak, hogy egy logó tervezése valami olyasmi, amit a legtöbb ember nem talál könnyűnek, vagy szórakoztatónak. Neki ez annyira természetes, hogy máshogy nem is tudná elképzelni. Talán ezért is kellene valóban ezzel foglalkoznia.

Egy gyerek a játszótéren nem kérdezi meg magától, hogyan érezné jól magát. Egyszerűen csak megy, és jól érzi magát.

Ha keresned kell azt, amit élveznél az életben, akkor nem fogsz élvezni semmit.

A tényleges igazság pedig az, hogy már eleve élvezettel csinálsz valamit. Már eleve sok mindent élvezel. Egyszerűen csak nem foglalkozol velük.